Nehéz műfaj a tánc. A modern civilizációban, mikor az ember olyan messzire került a természetes környezetétől, mikor a napi mozgás az „egér klikkekre” korlátozódik, a közönség mozgásos nevelése nagyon fontos. Furcsa ellentmondás a tánc (meg)értésére nevelni az embert.
A tánc, ahogy Dienes Valéria írta: az embertest beszéde (nem a nyelve).
Elfeledjük a mozdulat, már mint néma „beszéd” is a mindennapi érintkezés fontos része, ösztönösen használjuk, értjük. Persze ezen a primer szinten csak akkor működik, ha a közös emberit leljük meg, vagy ha ugyanahhoz a kulturális közösséghez tartozunk, és közösek a hagyományaink (mozdulati konvencióink). Idegen kultúrákban olykor egy ismert jelnek is más értelme lehet.
A valódi tánc mindannyiunknak ugyanaz, hisz csak a testen át (nem pedig kulturális előképen át) mindenkinek érthető. A tánc összetett, szavakkal nehezen megfogalmazható érzéseket, hangulatokat fejez ki, gondolatmezőket fakaszt, emocionális kifejező közege, vizuális és auditív (mint információink nagy része a valóságról). Azt mondhatnánk egyszerű, de mivel a nyelv érthetőségében mi 21. századiak annyira hiszünk olyan nehéz is, mert nem engedjük azonnal a tánc erőterébe kerülni eszméletünket. Pedig így élünk, ez a természet adta kommunikációnk, hiszen ha azt látod, valaki összekucorodva üldögél a sarokban, rögtön tudod, hogy szomorú vagy más baja van. Egy szót sem kell szólnia, mégis felismered a jellegzetes testtartásból (a nyelv és verbális megfejtés nélkül is, mert érzed és egyben tudod is). Ránézel és érzed amit ő. A test emlékezik rá neked milyen volt úgy lenni. A Mozdulat, a Tánc így kommunikál. Erre ma már a közönséget nevelni kell. Nevelni, hogy kiszabaduljon a nyelv (a mindenáron kimondás, szóra fordítás, az összetett spekulatív struktúra) kötelmeiből.
